00. Prológus

Sophia

Ott álltunk és vártunk, ameddig az utolsó embert is berángatták a helyiségbe.
Emberek milliói nyüzsgött a helyszínen. Minden származású, színű ember tele töltötte a tért. Senkit sem ismertem fel.
Többszáz millióan voltunk.
Az oldalai üvegből voltak. Lehetett látni, hogy a semmi közepén vagyunk.
Az ajtó bezárult, nagy gőzt hagyva maga után. Négy üveglappal körülvett tér, benne halomnyi emberrel.
A csuklómon égett és fénylett a jel, amiről fogalmam sem volt, hogy került oda. Tömeg fóbiám volt, így az egyik oldalhoz gyuraskodtam.
Bámultam a végtelenbe és próbáltam megfejteni, hogy hol vagyunk.

A teleportálás nemsokára kezdetét veszi.

Hallottam a női robot hangot a hangszórókból. Fel néztem és bámultam a fejünk fölött fénylő csillagokat.

Hol vagyok?

Nagyot sóhajtottam és oldalra néztem. Távolban még 3 ilyen építmény, benne a barátaim, ismerőseim és a családom.
Pillanatra meg állt az idő. Ideges lettem és ki akartam törni innen. A családommal akartam lenni.

- Sophia! - hallottam egy kiáltó férfi hangot.

Kíváncsi lettem.

Vajon engem hív valaki? Vajon ide jutott egy társam?

Nézelődtem, nyújtottam a nyakam és próbáltam minél magasabban kilátszódni a tömegből, kevés sikerrel.

Újra megindult az idő és mindenki beszélni kezdett. Hirtelen nagy hangzavar keletkezett.
A teleport már el kezdett visszaszámolni.
Újabb női robot hang viszhangzott az egész helységben.
Elfáradtam, összekucorodtam magzat formába és neki dőltem az üvegfalnak.  Távolban egy integető kézre lettem figyelmes.

Ki lehet az? Nekem integet?

Próbáltam felismerni, de nem jártam sikerrel.

Talán egy próbát megér.

Gondoltam magamban és vissza integettem. A túl oldalon ugrálni kezdett az illető.

Ez csak Camille lehet!

Izgatottan egyenesedtem föl a földről. Hirtelen egy kristálycsepp gurult le az arcomon.
Nem láthatom többet.
Gondoltam és lehunytam a szemem. Az emberek, ahogy én is, fehér védő ruhákba voltak öltözve. Nagy puffanás hallatán mindenki elhallgatott. A mennyezetről sisakok lógtak le.

Nem akarom felvenni. Nem akarok nélkülük élni. Az istenért! Nem akarok itt lenni.

Makacskodtam a gondolataimmal. Üresnek éreztem magam. Mindenhol ember és senki sem szól hozzám. Kár volt vitatkoznom magammal, ezért inkább levettem a sisakot és a fejemre helyeztem. Összekapcsoltam a pántokat. Figyelmes lettem, mert csak az én kapcsom hangja visszhangzott.

- Három. Kettő. Egy.

A robot lassan visszaszámolt.
Zörögni kezdett a tér, az emberek egymásba kapaszkodtak és próbáltak állva maradni. Az üvegfalakon keresztül láthattuk, ahogy a másik 3 emberrel teli  gép... lassan eltűnik, villanást hagyva maga után. Sorban tűntek el a fények. Már csak mi maradtunk.

Négyes tér. Amazon- jelentette be a robot és az utolsó szavára tűntünk el. Minden fényes volt. Fehér és tiszta. Szinte már zavaró volt a hófehér, kristályos látvány. A gép motorja elcsendesedett és lehetett látni, hogy az emberek sisakjukat levéve kilépnek egy óriási vaskapun.

Nálam van a négy kő. Nem szabad senkinek sem elmondanom. Első dolgom az lesz, hogy megkeresem a családomat.

Terveztem magamban a gondolatokat.
A tér kezdett kiürülni és hallatszott, ahogy az emberek kiabálnak örömükben. Mindenki őrült, csak én nem. Ahogy ürült a tér, úgy lépkedtem én is a tömeg után. Sisakomat gyorsan le kapcsoltam és ledobtam. Éreztem az odaátról érkező meleget.
Kiléptem és a lábam hirtelen forró homokba veszett. Egy tengerparton voltunk, közel egy erdőkkel teli helyhez. Millió ember táncolt örömében. 

-Vezetőtök Sophia. Nála van a négy kő és kötelességetekben áll, hogy hallgassatok rá. Sophia Culpeper.

Figyelőztem a hang után. Amint véget ért, a nagy vasajtó is eltűnt a hanggal együtt. Nem szóltam, csak figyeltem a szúró napsugarakat, amelyek simogatták a nyakam. Beszívtam a levegőt és élveztem a tengeri sós illatot, ahogy az orrom csiklandozza. Tudtam, hogy nem titkolhatom azt, hogy én vagyok Sophia Culpeper, de nem akartam vezető lenni. Élvezni akartam a természet kellemes megelepetéseit, ha már mást nem lehet.